Nekem jutott az a megtisztelő és cseppet sem egyszerű feladat, hogy szaktársaim, a végzős könnyűipari textilmérnökök maréknyi csapata nevében visszatekintsek az elmúlt pár évre, köszönetet mondjak és elbúcsúzzak.

Úgy gondolom, hogy felnőttként iskolapadba ülni sokkal tudatosabb döntés, mint gondtalan gyermekként. Természetesen sokkal nehezebb is, hisz a hétköznapok ügyes-bajos teendői közt meg kell találnunk azt az énidőt, amit saját, egyéni fejlődésünkre tudunk fordítani. Talán ez volt az egyik legnagyobb kihívás: időt és energiát szánni önmagunk szellemi gyarapítására. Ezt tovább nehezítette az az időszak, ami alatt csak online volt lehetőségünk a tanulásra, hisz az sokkal több munkát és koncentrációt igényelt, mint bármelyikünk gondolta volna.  

Mint a mag, ami a földbe hull és elhal, hogy új élet sarjadjon belőle, mint minden igaz áldozat, ez is busásan meghozta gyümölcsét. Büszkén állhatunk itt ma, hisz bebizonyítottuk elsősorban magunknak, hogy képesek voltunk rá, megcsináltuk! Többek vagyunk, mint amikor elkezdtük! Többek, nemcsak a sikerélménnyel és a tudással, de őszinte barátságokkal is.

Mindannyiunknak volt legalább egy olyan pillanata az elmúlt években, mikor úgy érezte, hogy nem éri meg, könnyebb lenne feladni, elmenekülni. A közösség azonban felkarolt, megtartott, és most együtt zárhatunk le egy csodás fejezetet.

Köszönettel tartozunk Önöknek, a Székelyudvarhelyi Egyetemi Központ vezetőségének, tanárainak és munkatársainak a lehetőségért, hogy itthon, anyanyelvünkön tanulhattunk és egy olyan elismert magyarországi intézmény diákjai lehettünk, mint az Óbudai Egyetem. Bízom benne, hogy az elmúlt néhány év kemény munkája, amivel minket segítettek, megtérül. Hiszem, hogy túlmutat rajtunk a végső eredmény. Önök nem csak mérnököket képeztek ki. Hozzájárultak ahhoz, hogy az erdélyi magyar közösség az általunk megszerzett szakmai tudással és elvégzett munkával gyarapodhasson. Köszönet a belénk vetett bizalomért, a misszióért, aminek tudatával elindulunk ma.

Hálával tartozunk családjainknak, akik végig mellettünk álltak. Segítettek minket, hogy kiszakadhassunk a teendőink végeláthatatlan rengetegéből, hogy tanulhassunk. Vállalásaik, lemondásaik nélkül nem sikerülhetett volna elérnünk a célt és nem állhatnánk ma itt.

Mérföldkőhöz érkeztünk, egy útelágazáshoz, ahol elválunk. Az egyéni fejlődésünk útja azonban még messze nem ért véget! Törekednünk kell minden nap arra, hogy többek legyünk. A belekényelmesedés, az öntelt hit, miszerint nekünk már nem kell tanulnunk, rombol. Kívánom, hogy azzal a nyitottsággal és tudásvággyal folytassuk mindennapjainkat, amivel évekkel ezelőtt ide, a Székelyudvarhelyi Egyetemi Központba érkeztünk!

Reviczky Gyula gondolataival búcsúzom: ,,Ah, vége, vége! Vagy ki tudja? Diák marad az ember, amig él. Leczkéjét a sirig tanulja, Nehezebbet folyvást a réginél.’’

Nagy (Neubauer) Helga
(könnyűipari mérnök, Óbudai Egyetem)

*Elhangzott 2021. június 18-án, pénteken, a Székelyudvarhelyi Egyetemi Központ ballagási ünnepségén.