Mindig azok a dolgok kapják meg a szemünket a mindennapokban, amelyek amúgy is foglalkoztatnak. Egy jezsuita atyával készült interjút olvasva a Facebookon, megragadta a figyelmemet egy gondolat: a kérdésre, hogy abban a pillanatban mi foglalkoztatja, a válasza az volt: „Mindig az foglalkoztat, ami van”.

Sokszor találom magam azon, hogy végzem a munkám, azt, ami most van, de már az jár a fejemben, hogy még kell főznöm, és hogyan fogom megoldani a vásárlást, vagy hogyan fogok időben odaérni az iskolához kicsengetésre. Máris benne vagyok egy ördögi körben. Hogy tudjam a jelent értékelni, ha soha nem tudom megélni? Mennyi szépséget rejtegetne a most, ha észre tudnám venni, de vagy a múlton jajongok, vagy a jövőn szorongok, és így elveszítem azt, ami a legfontosabb: a jelenemet. Mintha nem is léteznék, pedig a múlt már lejárt és a jövőt nem ismerem. Úgy érzem, azért nem látom a most-ot, mert nem bírok lelassulni, nem tudok magammal csendben ellenni egy kicsit.

Február 4-én ritkaságnak számít a szivárvány, én dupla szivárványt láttam aznap, csodaszép, erős színekkel. Nem tartott csak néhány percig, de én akkor jelen voltam, megálltam és csak néztem, szívtam magamba a látványt. Semmi más nem volt bennem, csak határtalan öröm, boldogságérzés és hála, hogy részese lehettem ennek a rövid színkoncertnek.

Ebben a nagyböjtben, vagy legalábbis a hátralevő részében ezt tűzöm ki célul: hogy csak kis lépésekkel, de elkezdjem értékelni a most-ot, észrevenni a most-ban, amit szépnek látok, ami finom számomra, ami jó illatú, ami nyugtató a füleimnek, a helyeket, ahova el tudok menni, a finom ebédeket, a tárgyakat, amelyeket létre tudok hozni. Szeretném, ha egy nap többször is tudatosulna bennem, hogy hálát tudjak mondani azokért az érzékeimért, testrészeimért, melyeket ajándékba kaptam és amelyek ezeknek a röpke csodáknak a megélését lehetővé teszik  a számomra.

Ilyés Krisztina