Hírek

Az arcokon most megvillant a jövő

Halk neszek. Moraj. Felkel a nap egy patinás tető fölött. Ablakból nézem ahogy bevillan a délutáni megnyugvó fény az ablakon. Megvilágít egy arcot. Majd újra még egyet. Ebben a pillanatban már mindenki a fényben ül. Roppan a székem, ahogy feléjük fordulok, pedig én nem akartam megzavarni ezt a magasztos, utolsó órát. Lassan nézek végig rajtuk. Mennyi izgalmas, törekvő, különleges ember. Mégis kik ők?

Engem andalgásra csábít a jó idő. Hisz mennyien sétálnak ott lent! Ballagnék. De velük maradok.

Ez az óra, ezek a percek alkalmat adnak arra, hogy rájuk nézve felderengjen minden, mi volt.

Velük maradok. Ezeken az arcokon most táncol a múlt. Oly jó ezt nézni. Oly jó emlékezni.

Ül itt mindenki most, mindenhonnan. Annyi másmilyen ember, megannyi virágzó lélek. Mennyi földi szépség. Oly mások vagyunk, de a cél közös. Közös erővel ballagtunk végig e hosszú úton, jöttünk e hatalmas nap felé, amikor beérnek féltve dédelgetett gyümölcseink. Erős védőbástyái, támaszai lettünk egymásnak. Ha valaki nem ért oda időben vagy nem tudott bekapcsolódni, mi magas bástyánk mögé állítottuk és szárnyainkkal védtük, míg odaért. Művészei, szakemberei lettünk a vázlatok vázlatai megmunkálásának és nem volt kérdés számunkra a segítségnyújtás, hiszen a lényeg egy volt: együtt maradni, együtt tovább. Emlékszem, volt, aki csak később tapasztalta meg e kemény mag belső varázsát, de falaink között otthonra lelhetett az első perctől. Mi befogadtuk. Már hozzánk tartozik.

E tánclejtésben milliónyi az emlék.

Régen lélek és szellem indult meg a szünet szó hallatán, a piros lámpa felgyúlt és lépteink együtt kopogtak lefelé gyorsan a lépcsőkön. A Kőkacsa tér mindig várt. Zord télen, forró nyáron, szeles őszön, virágzó tavaszon. Mi meg őszinte kíváncsisággal faltuk egymás szavait, néha elfelejtve a szünet végét is. Hallgattuk, hogy éppen ki pakolászik egy másik házba… vagy egy másik szívbe. Terveket szőttünk, míg a füst felszállt, és figyeltük, hogy a nemdohányzók táborából ki fog rágyújtani egy-egy legyőzött vizsga után. Ünneplésképp pedig sokszor cipőnk sarkát súrolta a felkelő napsugár és mosolyogva búcsúztunk egymástól. Búcsúztunk, de nem így, mint most. Ugye, ez sem lesz más?

Ó, milyen igazán együtt voltunk!

De ezeken az arcokon most megvillant a jövő.

A nap már lement a patinás épület mögött, a 11-es teremben automatikus fény gyúlt. Játsszunk még egy kicsit vele! Aztán eljöhet a nehéz viszlát. Az éveken át együtt hordozott fény már csak belőlünk tündököl. De együtt vagyunk, hadd legyünk kicsit még…

Én mindig velük maradok.

A percek, az emlékek összekötnek. Szívetekben ott maradok néha-néha felugró halvány mosolyként. Szívemben maradtok és soha szét nem foszló batyumban hordozom szavaitok tovább.

Véget ért ez a hosszú-hosszú, négy éven át rótt út. Most együtt ballagunk.

Feleki Krisztina
(kereskedelem és marketing, Edutus Egyetem)

*Elhangzott 2021. június 18-án, pénteken, a Székelyudvarhelyi Egyetemi Központ ballagási ünnepségén.