Blog

Egy nemzedék története

Drámai önvallomás egy élettörténet-rekonstrukcióba bújtatva. Ez A Bunkerrajzoló című könyv, amely Likó Marcell – a nagy népszerűségnek örvendő Vad Fruttik frontembere – történetén keresztül egy egész nemzedék reménytelenségéről beszél kendőzetlen őszinteséggel. Szerzője Géczi János József Attila-díjas író, egyetemi oktató, akinek nevéhez nem mellesleg a legendássá vált Vadnarancsok című kötet is fűződik.

A Vad Fruttik zenekarral középiskolás koromban „ismerkedtem meg” és a dalszövegeik egyből magukkal ragadtak, hiszen van bennük mindig legalább egy mondat, amivel azonosulni tudok. Aztán többszöri hallgatás után kezdtem el azon gondolkozni, hogy a dalokban megírtak nem lehetnek nem valósak, ezt valaki át- és meg kellett élje. Likó Marcell, a frontember nemcsak élettel, de életről is énekel, és ez az élet egyáltalán nem volt egyszerű.

Ahogy a fülszövegben is megfogalmazták, ez nem Likó Marci életrajza, hanem inkább szociográfia, egy fiatal fiú története, aki elmerül a reménytelenségben. A peremre szorult, drogokban, gyógyszerekben, alkoholban menedéket, bunkert kereső generációról szól. A könyv nem Marci mondataiból áll össze, hanem az került bele, amit az író gondolt arról, hogyan látja Marci magát és a világot. A Bunkerrajzoló azt tartalmazza, hogy Géczi milyennek látta és a beszélgetéseik során milyennek hallotta a Vad Fruttik frontemberét. Ezért is Likó Marcell élettörténet-rekonstrukció a könyv alcíme.

Az olvasó a rendszerváltás előtti és közvetlen utáni magyarországi életbe pillanthat bele egy sok mindent megélt, fiatal fiú szemüvegén keresztül. Ezért ez nemcsak egy ember, egy fiú története, hanem több ezer fiatal személyes története a nyolcvanas, kilencvenes évekből. „Magyarországon vagy négymillió ember él úgy, mint ahogy én is felnőttem” – mondja Marci.

Az író kötetében újramondja Likó Marcell személyes élete helyett egy nemzedék kollektív történetét. Reményi József Tamás az előszóban így fogalmaz: „Kitalálni sem lehetne például emblematikusabb »eredetet«, mint amilyen az övé: az NDK-ban megismerkedik egy magyar és egy lengyel vendégmunkás… Összeházasodnak, ideköltöznek, pusztulnak, kínjukban pusztítanak.” És valóban, apja alkoholizmusa, anyja tehetetlensége azt eredményezte, hogy Marcinak túl korán felnőtté kellett válnia.

A Bunkerrajzoló legnagyobb pozitívuma – legalábbis számomra – , hogy már-már zavarba ejtő őszinteséggel szólal meg, teljes természetességgel beszél Marci a múltjáról, a gyerekkoráról, a drogozásról. „Ha nem kell titkolni, akkor nem is szorongok amiatt, hogy titkolni kell” – vallja a Vad Fruttik frontembere.

Nincsenek a kötetben szépítések, nincs semmi túldramatizálva. Nincs konkrétan meghatározható célcsoport, minden egyes olvasónak meglehet a személyes olvasata, minden egyes olvasó másképp azonosulhat, ha azonosul a történetekkel.

A Bunkerrajzoló legnagyobb mondanivalója számomra az, hogy van kiút, hogy mindegy, mennyire mély gödröt ástunk magunknak vagy „ásatott velünk a bánat” (Vad Fruttik: Nem hiszek), kellő akarással ki lehet mászni belőle.

Annak ellenére, hogy ez nem egy tipikus életrajz, az olvasó mégis megismerkedhet Likó Marcival, aki kissé hasonlít a népmesék szegény legényéhez. Ő is próbál menekülni a sorsa elől, ő is megküzd a sárkánnyal, de hogy elnyeri-e végső jutalmát, azt az olvasónak kell kideríteni.

Lázár Ágnes
ProMAG- és LangSPOT-projektfelelős (SZÉK)

Géczi János-Likó Marcell: A Bunkerrajzoló. Athenaeum Kiadó, Budapest, 2015