Nagy kíváncsisággal és izgalommal vettem részt a jubileumi, XX. Műszaki Tudományos Diákköri Konferencián (rövidítve: MTDK) Temesváron. A rendezvény során a műszaki ágazatokban tanuló egyetemisták mutatják be tudományos téren végzett kutatásaikat, fejlesztéseiket, ötleteiket a különböző szakosztályokban nagy tekintéllyel bíró zsűritagok előtt. A zsűri kiértékeli és mentorálja a dolgozatokat, hogy a legjobb továbbjutást nyerjen az OTDK-ra (Országos Tudományos Diákköri Konferencia).
Mivel ez egy évfordulós esemény volt, az Óbudai Egyetem igazgatósága úgy döntött, hogy az egyetem minden karáról szeretne diákot regisztráltatni. Ez alapján a Rejtő Sándor Könnyűipari és Környezetmérnöki Kar nyomda és média szakáról is szívesen támogatnak legalább egy hallgatót. A választás vagy döntés rám esett. A kérdés már csak az volt, én mit szeretnék. Előbb mailben, később telefonon kaptam részletesebb tájékoztatót a témavezető tanárnőmtől.
Az első néhány perc, illetve óra a lehetőség ellen beszélő kérdésekkel a fejemben telt el, hiszen még soha nem vettem részt hasonló találkozón, megmérettetésen. Igazából csak néhány gondolatom volt róla, amelyeket az interneten találni lehet (alig több, mint a nulla, illetve mindegyik más): „Mi az, hogy tudományos diákköri konferencia? – Biztosan a jelenlegi fiatal generáció nagyobb felfedezettjei vesznek részt ezen. Talán egy képzés is egyben. Hogy jöhetek én így a képbe? – Tulajdonságaim és tudásom szerint sem tartozom oda. Hogy jutok el Temesvárra? És kik lesznek ott még? Sokan? Hogy fogok értelmes munkát átadni annyi nagy ember előtt? Kell ez nekem egyáltalán? Unokaöcsém első szentáldozását ki akarom hagyni? A család mit szól mindehhez?”
Egy kérdés másik kettőt szült, egyszerűen csak annyit éreztem, hogy ez nem lehet az én világom, az én utam. De ha ennyire megmozgatta a gondolataimat, és hogyha egész nap csak erre tudtam gondolni, az azt jelenthette, hogy érdekel, kíváncsi vagyok rá, meg akarom tudni, csak kisvárosiasan beszűkült szemekkel látok…? De már érdekel, már foglalkoztat a konferencia minden szempontból, meg akarom ismerni! Biztosan nem fölöslegesen kaptam esélyt az élettől egy ilyen eseményre. Első lehetőség és talán egyben az egyetlen is. Egyébként azt kell tudni rólam, hogy „bevállalós” lány vagyok, érdekes döntéseket hozok, amelyek nem igazán egyszerűsítik az életem, inkább bonyolítják. Élő példa, hogy nyomdai szakirányt választottam, holott már második éve textiliparban dolgoztam.
A jelentkezési határidő lejárati napján értesültem a konferenciáról. Meghányva-vetve az ügyet, az utolsó órákban még épp sikerült időben beregisztrálnom, és elküldenem minden szükséges dokumentumot. Mivel én a székelyudvarhelyi kihelyezett levelező tagozatról indultam, ebből kifolyólag az oda jutásom nem járt nehézségek nélkül (az ÓE összes többi résztvevője Budapest irányából érkezett), viszont a lelkes marosvásárhelyi Sapientia jelentős embere, egyetemi tanára és a SZÉK igazgatóságának együttese megoldotta az elsőnek jelentkező nagyobb bökkenőt.
Május első csütörtökén, a sapientiás buszon, kevéssel az indulás után a „fejemet fogva” bámultam ki az esőcseppektől homályos ablakon, hogy „végül is én mit is keresek itt?”. A normál beszélgetésbe beágyazott szaknyelv hallatán kis híján az internetre kellett hivatkozzak, hogy esetlegesen megértsem, miről is folytatnak beszélgetést a hallgatók és a tanárok. Továbbá az ismeretlennel együtt járó kihívás- és kudarcgondolataim harcoltak egymással bennem, egészen a konferencia végéig. Hisz valahol mindig kakukktojásnak éreztem magam, nem mintha minden pályamű nem egy egyedi alkotás lett volna, de az enyém mégis más volt. Különös létem ezen a hosszú buszos úton újabb kérdéseket tett fel a tanároknak, hallgatóknak is – az arculattervezés témájú dolgozatom besorolása. Az alkalmazott informatika II. szakosztályba kapott helyet, ami hát, valljuk be, eléggé kilógott a többi dolgozat sorából. Aztán némi biztatás után, Prokai Piroska témavezető tanárnőm és dr. Domokos József tanár úr (a Sapis hallgatók felelőse) segítségével kihúzott vállakkal, felemelt fővel megérkeztem Temesvárra.
Gyors regisztrálás, szobafoglalás, szobatársammal való kézrázás után a kíváncsiságom máris hajtott az ismeretlen további felfedezése felé. Addig a napig még a közelében sem jártam Temesvárnak. A szállásom szerencsésen a főtér szomszédságában helyezkedett el. Gondoltam, ilyen közel csak nem tudok eltévedni. Csatangolásom során üzentem a hazaiaknak, hogy szerencsésen megérkeztem, nem kell aggódjanak már. Rövid sétámat követően a szobatársammal megkerestük a vacsora helyszínét, ahová nemsokára a tanárnő is megérkezett. Az ottlétem kezdett magasan jó irányt mutatni. Udvarhelyi korosztályombeli hallgatókat véltem felfedezni a vacsora során. „Ők igazán ekkora tudással rendelkeznek, és híres kutatásokat tesztelnek, találnak fel új dolgokat? Milyen ügyesek lehetnek!” – folytatódott bennem a kérdések folyamata, hátrányban éreztem magam, mint aki a menetben a sor végén áll. De nagyon örültem nekik, és úgy láttam, hogy ők is nekem. Ismerősökkel, gyerekkori barátokkal találkoztam ismeretlen helyen. Az este főtéri nagy sétával zárult.
Pénteken a délelőtti ünnepélyes megnyitóval, díszelőadásokkal köszöntötték a résztvevőket, versenyző hallgatókat. Ebéd után kezdődtek az első tagozati ülések. „Milyen lehet a tagozati ülés?” – gyakori kérdés volt a fejemben. Hallgatók előadásai, amelyekben bemutatják a kutatásukat és eredményeiket, melyeket a nagyvonalú zsűri kritizál és minősít. Az előadásokra bárki bemehetett közönségként, fotósként és tanárként is. „Hogy lehet így beszélni, hogy folyton nyílik az ajtó? – Igen, ők már megszokták, bizonyára nem először vannak hasonló helyen. Biztosan nagy az önuralmuk és a koncentrációs képességük.” Néhány kutatómunkát végignéztem. Igen, megnéztem és hallgattam, milyen szavak csendülnek fel, életemben nem hallottam ilyen kifejezéseket, főleg diákok szájából. Teljes mértékben értelmezni őket még egy fejre lett volna szükségem. De amit ott láttam, azt nagyon köszönöm nekik. A mozgó robotoktól elkezdve, a nyomkövetőkön át a ledes égők programozásáig a diákok határtalan fantáziája lenyűgözött. Magasságom ellenére nagyon kicsinek éreztem közöttük magam.
A vacsora előtt szervezett gyárlátogatáson lehetett részt venni. Az Experimentarium TM egy tudományos játszóház. „Bár láthattam volna ezt egy kémia-, fizika-, matematika- vagy színtanórán!” Többet nem árulok most el, de ha Temesváron jártok, ki ne hagyjátok! Egy életre emlékezetes hely lesz, garantálom, hogy órákig nem bírtok majd kijönni onnan, a földi magnetikus varázslatból. A szavak szó szoros értelmében.
A napot egy, a magyar diákok által szervezett színházi mű zárta.
Szombaton, a csodálatos idő ellenére, én a délutáni prezentációmra edzettem, bár most visszagondolva, kissé feleslegesen, hisz úgysem a tervezettek szerint sikerült előadnom. Ebéd után kellett bemutatnom „kutatásom” és annak „eredményeit”. Idézőjelesen, mivel inkább egy design-technológia megoldásának mondható, mintsem nagyszabású felfedezésnek. Közben a műszaki egyetem (politechnikum) épületében zajlottak a délelőtti előadások. A délutáni tagozati üléseken az Alkalmazott informatika II. szekcióban, ötödikként kellett előadjak. Izgatottságom nem tudtam csillapítani (hazai csokoládét is bevetettem, de semmi érezhető hatása nem volt), és éreztem, hogy ez kihatott az előadásmódomra is. Nyugtatni magam a tanárnő jelentével is próbáltam, na meg azzal, hogy nincs számomra különösebb tétje. Kiállok, bemutatom, leülök, holnap hazaindulok. „Vagy én tettem magamnak magasra a lécet, vagy egyszerűen nem vagyok ide való” érzésekkel fejeztem be az előadásom. A zsűri kérdéseket tett fel, amelyekre igyekeztem a legoptimálisabb válaszokat megfogalmazni. Meglepően pozitív visszajelzéseket is kaptam részükről, amelyek végszóként, nem tagadhatom, jól estek – tehát mégsem voltam, „totál ciki”. Egy igazi adrenalinbomba kezdett nyugalmi helyzetbe visszakerülni bennem.
A tagozati társaim előadásainak meghallgatása után kétórás városnézésre indultunk. Az esemény összerázó, szabad programjainak fénycsúcsát a borkóstolóval egybekötött zenés, svédasztalos vacsora adta. Ilyenkor érzi az ember azt, hogy milyen jó lenne még csak egy napot maradni, tanulni, látni, hallani, ismerkedni. Ahogy a kíváncsiságomra kapott válaszok kirakósként összeálltak, lassan-lassan „honvágyat” éreztem, pedig még fél nap volt a hazaindulásig.
A konferencia utolsó napján, vasárnap délelőtt volt a záróünnepséggel egybekötött díjkiosztó. A megadott menetrend szerint sorolták a szekció első három díjazottját. Az én tagozatom az utolsók között volt. A regisztrációkor már tudtuk, hogy az én dolgozatomnak itt nincs különösebb tétje a többivel szemben, hisz nem illik bele ezekbe a témakörökbe. Szemfülesen vártam, mikor tapsolhatok az udvarhelyi szuper ötletek tulajdonosainak. Elhangzott már az egyetlen különdíj és dicséret is az én tagozatomhoz érve, viszont nálunk két 3. helyezést jelentettek be. Ismerős neveket vártam, hiszen a kategóriában is profibbnál profibb kutatások születtek. Meghallottam a nevem. Körülnéztem, s tudtam, ha már szólítanak, illik odamenni. Furcsán éreztem magam, de tudtam, most örülnöm „kell”. A díj átvételkor a fülembe súgták, hogy „Látod? Megérte, hogy maradj a végéig!”. Az első reakciómat követően leírhatatlan érzések kavarogtak bennem. Székely szavakkal élve: meg kellett emésszem, majd nagy örömmosoly ült ki az arcomra…
Az eredmény megmutatta, hogy miért is kellett nekem részt venni egy tudományos diákköri konferencián. Egy jel, egy útmutató, hogy jó irányban haladok az életpályámon. A kihívás megtételének eredménye óriási lendületet adott ahhoz, hogy megtanuljak valamit akarni, amelyhez magas célokat kell kitűzni és végig helytállni, merni, aztán lehetőség szerint nyerni, nem begörnyedt háttal csak a napi rutint elvégezni. Ez nem azt jelenti, hogy ha üres kézzel jöttem volna haza, akkor másképp gondolnám. Nem. Hiszen életre szóló élményekkel és tapasztalatokkal, új barátokkal, ismeretekkel, hasonló gondolkodású emberekkel gazdagodtam. Ez többet ér minden papírnál, amelyen egy helyezési számot írnak. A lehetőségeket már nem egy kukucskálón át, hanem egy óriási kirakat méretű ablakokon keresztül látom, élem meg. Várhatnék ennél többet egy konferenciától? Igen, hogy még egyszer visszamenjek. J
Egyetlen percét sem bánom, minden részével csak több lettem. A temérdek pozitív élményem között emelném ki talán a legfontosabb leckét, amit a négy nap alatt tanultam. Ami segített engem ebben az új élethelyzetben nyíltabbá tenni. Mindig előttem fog lebegni, hogy a korombeli fiatalok milyen fantasztikus tudással rendelkeznek, és ez buzdít engem az önfejlesztésemben is. A legfontosabb, amit tehát ebből a lehetőségemből megtanulhattam, és mindig szem előtt fogok tartani, hogy: „Merj kíváncsi lenni! Kíváncsiságodnak merj esélyt és teret adni. A megfogalmazott célokhoz vezető utakon, önharcokban győztesnek lenni. Így leszek, leszel az, aki tudja, mi okoz örömet az életben, mitől nyer értelmet a küzdelem és hogyan lesz szürkéből színes az élet.”
Benedek Andrea
Prokai Piroska mérnöktanár (Óbudai Egyetem):
2019 május 2. és 5. között rendezték meg Temesváron a XX. Műszaki Tudományos Diákköri Konferenciát (MTDT), melyen Benedek Andrea, az Óbudai Egyetem Rejtő Sándor Könnyűipari és Környezetmérnöki Karának Székelyudvarhelyen folyó kihelyezett képzésén tanuló nyomdász szakirányos hallgató is részt vett.
A rendezvényen a műszaki tanulmányokat folytató egyetemisták mutatják be tudományos téren végzett kutatásaikat, fejlesztéseiket, ötleteiket különböző szekciókban, a szakmában nagy tekintéllyel bíró szakmai zsűri tagjai előtt.
Andrea az Alkalmazott informatika II. szekcióban ötödik előadóként prezentálta az „Arculatterv – Az ALA Print Kft. arculati terve” című dolgozatát. A szekcióban 6 dolgozatot mutattak be, Andrea bemutatója dobogós helyezést ért el, harmadik díjjal jutalmazta a zsűri.
Köszönetet szeretnénk mondani dr. Illyés Ferenc úrnak, a Székelyudvarhelyi Egyetemi Központ igazgatójának, valamint dr. Domokos József úrnak, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Marosvásárhelyi Kar Infokommunikációs hálózatok és rendszerek (Távközlés) szak tanszékvezetőjének, hogy segítették Andrea eljutását a temesvári MTDK-ra.
