Csend az utcákon, a tereken, az üzletekben, nincs zsibongás ott, ahol máskor a saját gondolatait nem hallja az ember. Nem véletlen. A  vírus megtette a magáét.  Különösen erre az ünnepre készülődve nekem jól esik ez a kinti elcsendesedés, viszont a belső csendem megvalósítása kizárólag csak tőlem függ.

A csendben tudok igazán magammal lenni, ha magammal vagyok, akkor be tudom fogadni a legkedvesebb Vendéget, akinek nagypénteki megtörtségében szüksége van a befogadásomra.  Igazából nekem van szükségem erre a látogatásra, hogy igazi vendégfogadó módjára észrevegyem, mi okozza a megtörtségemet és kiseperhessem a lelkemben felgyülemlett  kényelem-limlomot, az elraktározott gerendáimat, a gyűjtögetett sérelmeket, az udvariasságba csomagolt felületességeket, a bedobozolt türelmetlenségeket, az élére állított meg nem értéseket és az egymásután sorakozó megszólásokat, kötekedéseket. Ilyenkor találhatok rá az igazságtalanságokra, az önzésekre és a kifogásokra. Ha ezek a kacatok továbbra is megbújhatnak a lelkem zugaiban, a  mennyiség terhe alatt egy idő után megrogynak a lábaim. Ez az az időszak, amikor nem szabad már pilátusi módszerrel, mosom kezeimet felkiáltással engedni, hogy az összevisszaság átvegye a hatalmat a csendem felett.

Egy nagycsütörtökön elhangzott prédikációban hallottam, hogy minden nagycsütörtökön kapunk egy üres lapot, melynek előre megrajzolt vonalaira mi rajzolhatjuk fel a hangjegyeket. Nem mindegy, hogy egy kacatokkal telezsúfolt raktárban vagy fénytől beragyogott csendem műtermében kapom az ihletet, mely segít, hogy hangjegyeim egymásutánisága fülfájdító nyekergés helyett örömódában zengje az élet és a fény győzelmét a halál és a sötétség felett.

Ilyés Krisztina
angoltanár, VitaMAG-projektvezető (SZÉK)