Én a fiatal személyiségemet leginkább formáló iskoláimat kb. a rendszerváltáskor fejeztem be, vagyis sokáig úgy gondolkodtam a világról, hogy Ártándon, Gyulán és Röszkén túl már kék, sárga és piros zászlók vannak és mindenki minket bánt, minek mennénk oda. A határokon túl ugyan vannak magyarok, de a településeket magyarosan kimondani és kivont korondi vázával vonulni a szomszéd ablaka előtt émelyítően irredenta. Az országhatárok ide-oda vonulása az első nagy háború után egy történelmi esemény, amit a könyvekben leírtak 14-18 sorban, ami még az érettségihez is elég lehetett (nekem ez 1987-ben volt). Nekünk itt bent, a határokon belül jó, boldogsággal teli, mit ugrálunk. Van mit ennünk, elnyomja a büdit az AMO meg a FA szappan, a Zsiguli megjön 5 év alatt és néhány évente „Nyugatra” is kimehetünk a valutakeretünkből. Sajnos még a szüleink generációi is belekerültek ebbe az agymosásba és vakságba, így semmilyen inger és új ismeret vagy érzelem nem ért a határon túli mieinkkel kapcsolatban.
És ’90 után cseperedtem a műszaki tudásomban, éltem suhancként a viaskodó hormonjaim szerinti leegyszerűsített világban, jártam kicsit a közeli nagyvilágot, végül jöttek a gyerekek és semmi sem változott az előző bekezdés végén vázolt állapotomban. Néha rontott a helyzetemen, amikor itt-ott egy-egy teljesen irreleváns szituban néhány hazai „mélymagyar ügyvivő” a szemükben pirosan megvastagodott kapillárisokkal elénekelték a Székely himnuszt, hosszan, könnyesen, keservesen elhúzva.
És megtörtént, 2015 tavaszán, hogy az első KIM-es csapathoz kivitt az akkori dékánunk. Azt a határt először léptem át, azt a tájat először láttam vonatról és láttam a nálunkéhoz hasonló szocialista kultúra förtelmes nyomait, de a magyarlakta települések szorgos lakóinak a rendezett munkáját is a dombokon-hegyeken. És először Székelyudvarhely utcáin hallottam olyan beszédet, ami valami nagyon más volt, de mégsem idegen. És kezdtem megismerni a MÜTF életteréből kiterjedve a kis városotokon keresztül azt, ami ezt az egész határon túli világnézetet közel hozta. Az összes jelentéktelen előzményt abban a dupla ökölnyi agyamban összegyűrte, lekukázta és az újat rakosgatja össze pici darabokból. És mára a magyarságom és annak kiterjedtsége érdekel, és a magyar történelem ilyen vetületeit próbálom hitelesen megismerni (nem könnyű, mert minden viszonylagos), a jelen eseményei örömmel vagy dühhel árasztanak el.
Vagyis ez az oktatási kaland a MÜTF-OE projekt okán a tudatom egy részében egy új világot építget fel a régi korcs helyett. Nem járok míves atillában, a váza sem tetszik még mindig, és a Székely himnuszt sem tudom és nem is éneklem senkivel együtt – mert nem ebben nőttem fel –, de ugyanakkor érzek bánatot vagy örömöt és tudnék valakivel öröm-pacsizni vagy éppen pofont osztani, ha a külhoniakról van szó, mint Ti.
Nem nagy történet, de valahogy ki akartam írni magamból. Ugyan miért írtam volna le máskor vagy másnak? Nincs hajlamom a heves véleményekre, hőbörgésre és nyálas interpretációkra. Csak most jött elő egy gondolat az évforduló kapcsán és azért Veled osztom meg, mert köztünk – a 650 km távolságot leszámítva – mégiscsak van egy országhatár, ahol ugyanazon az anyanyelven furcsán kimondva Te kívül vagy, én meg belül.
Dr. Gregász Tibor docens
Óbudai Egyetem Rejtő Sándor Könnyűipari és Környezetmérnöki Kar
Minőségirányítási és Technológiai Szakcsoport
