A Székelyudvarhelyi Városi Kórház szervező csapata a közelmúltban arra kért fel, hogy az „Együttműködés művészete az egészségügyben: mikor lesz a csoportból csapat?” címmel tartsak egy előadást a II. Városi Kórháznapok alkalmából, egy közkedvelt, ugyanakkor megosztó témában, amely egyesek szempontjából egy megvalósíthatatlan cél, míg vannak olyanok, akik számára egy könnyen elérhető lehetőség.

Mindig könnyebb megtalálni mások szemében a szálkát, míg a magunkéban nem vesszük észre a gerendát sem. Egy ilyen témában készülni és előadást tartani egy olyan alkalom, amikor a saját munkádról és szervezetedről is számot vetsz a felkészülés alatt. Mielőtt másokkal éppen próbálnád elhitetni, hogy nálad mennyire rendben vannak a dolgok, rájössz, hogy aznap pont nem úgy van…

Csoportból csapatot alakítani egy olyan folyamat, mint az ismerősből barátot nyerni: ha nem törődsz vele, akkor visszavedlik ismerőssé, és már nem adja meg azt a kapcsolati erősséget, ami az igazi értékét jelentené. Ennek megfelelően csapatom akkor van, ha törődők vele, ha a tagokkal hasonló értékeket tudunk megfogalmazni, hogy ha fontos számomra a tagok sorsa. Ennek első lépése annak az elfogadása, hogy a közelemben jószándékú emberek dolgoznak, akik pozitív dolgokat szeretnének cselekedni, de lehet, ha ezt eddig még sose beszéltük meg. Ugyanakkor fontos tudomásul vennem, hogy nem egyformán látjuk a világot, mert nem egyforma személyiségek vagyunk.

Az önismeret valahogy nem volt az életem része, vagy csak részben, de elsősorban egy versenylóként tekintettem magamra, hogy még többet, még többet tudni és elérni, aztán egyszer csak megtörtént a csoda: felborultam, kifáradtam, elfogytam!

Közel 5 éve történt ez velem, amikor számtalan orvosi vizsgálat kiderítette, hogy elsősorban a fejemben kell rendet teremteni, és ennek első lépése az önismeret, annak elfogadása, hogy én ki vagyok, valamint az öncélú változást lassítanom kell.

Megtanultam, hogy én vagyok önmagam legnagyobb erőforrása, és nincsen olyan ember, akinek ne lenne pozitív erőforrása, csak pusztán ezt másképp mutatja meg, ha épp tudja, hogy hol kell azt keresni.

Hálás vagyok ennek az 5 évnek, a pszichológusomnak, a családomnak, a kollégáimnak, a barátaimnak és a Persolog személyiségfejlesztő trénercsapatnak, hogy segítettek nekem megtalálni a magam értékeit. Milyen vagyok én, mint pozitív, jószándékú ember, aki közösséget építek és türelmesebben bírálok. Felismerem a másikban a megtorpanást, amikor én lendületben vagyok és elengedem, amikor a másképp gondolkodók nem az én elképzeléseim szerint építkeznek.

Amire rájöttem, hogy akkor tudok adni magamból, amikor magammal rendben vagyok: nekem most érkezett el ez a pillanat, megmutatni másoknak, hogy ha rendben vagyok magammal, ha nyitott vagyok a más gondolkodás elfogadására, ha nyitott vagyok a folyamatos kommunikációra, az alázattal végzett következetes munkára, akkor meglesz a munkám eredménye is.

Ezeket a gondolatokat, érzéseket, megközelítéseket igyekeztem átadni egy lelkes hallgatóságnak, a szervezőknek, érdeklődőknek.

Merem remélni, hogy jószándékom célba ért, és elindul egy olyan folyamat közösségünkben, amikor erőforrásként tekintünk egymásra és nem versenytársként.

Könnyű rámondani, hogy a Városi Kórháznak erre szüksége is van, de miből gondolod, hogy pont neked, kedves olvasó erre ne lenne szükséged -, szóval csak empatikusan…